Ideális esetben valami a településen beindult. Ha más nem akkor annyi, hogy a település lakói az önkormányzatra másképp gondolnak. De az első sikerek még messze vannak. A kertek még nem termelnek, és ha mondjuk egy szakmáját elhagyott asztalos összerak a hétvégén pár széket vagy asztalt (inkább asztalt a szék kicsit komplikáltabb), attól még nem gazdagodott meg. Az önkormányzaton itt komoly feladat van. Ugyanis gondoskodnia kell egy olyan befogadó helyi környezetről, ahol ezek a helyi kezdeményezések sikerre tudnak jutni. Ideális esetben van az önkormányzatnak egy olyan ingatlana, ami arra akalmas, hogy egy boltot alakítsanak ki benne, azoknak az élelmiszereknek, amik a kertekben teremtek. És e ha van, akkor egy ilyen boltnak az üzemeltetését kell megpályáztatni. Bérleti díj nincs, egy feltétel van, a bolt árúkészlete a helyi termékekből kell álljon. Biztos vagyok benne, hogy meg lehetne találni a megfelelő módot arra, hogy egy ilyen bolt a piaci versenyben hatékonyan működjön.

Nem vagyok sámán, nem tudom hogy mikor, ezen a ponton, vagy később, de nagyon menthetetlenül közeledünk ahhoz a ponthoz, ahol az állam által elénk görgetett akadályok átugorhatatlannak bizonyulnak. Mert hatósági előírások, hátrányosan megkülönböztető adószabályok sok esetben olyan akadálynak bizonyulnak, amit nem lehet átugrani. Nos ha egy akadályt nem lehet átugrani, akkor azt meg kell kerülni... És az önkormányzatnak ebben is segíteni kell.

Én Angliában dolgozok jelenleg asztalosként egy roppant pici cégnél. A főnököm a főnök, asztalos, designer egy személyben, én vagyok az asztalos, és általában van még melletünk egy inas is. Meg néha a főnök barátnője is besegít. Egy ekkora cég az előző évben 200.000 fontot csinált, és ennek a nagy részét fizette ki biztosításra, adókra, fizumra, miegymásra. És nem aradt belőle túl sok. (konkrétan semmi, de ez családi okok miatt történt, ami nem a rendszer hibája). És a főnököm folyton nyavajog, hogy mennyit kell adózni, meg rohadt állam. És ez egy olyan vállalkozási környezet, amiért a magyar vállalkozók a kezüket összetennék. Igen, mindenki aki a saját szerencséjének akar a kovácsa lenni magyarországon hamar szembesül azzal, hogy az állalm kegyetlenül bünteti a sikert. „Hohó, te nem akarsz függeni a központi pénzcsaptól, na majd adok én neked!” És ezzel a mi kis mintatelepülésünkön mindenkinek szembesülnie kell. Szóval az önkormányzatnak meg kell lépnie azt a bátor lépést, hogy azoknak akik elhatározták, hogy nem várják a sültgalambot segít abban hogy sikerresek is lehessenek (hát most konkrétumokba azért nem bocsátkoznék).

Mit eredményez mindez? Egy pici láng fellobbanását a szívekben: a helyi identitásét. A közösségi identitásét, valami olyasmiét, ami Svájcon kívül szinte mindenhonnan kiveszett a világból.