Nyugat vagy Kelet?

Amióta az orosz propaganda megvetette a lábát a magyar nyelvű internet mezején (nem is, inkább amióta a Bölcs Vezető meghirdette az illiberális demokráciát), azóta egyre inkább, és egyre többen érzik azt, hogy haladó gondolat a nyugatot temetni. Számtalan komment, blogbejegyzés és cikk kezeli kész tényként a nyugat bukását, a demokrácia erőtlenségét, és végső érvként hozzák be a Jó és a Rossz háttérben zajló heroikus küzdelmét, ahol a Rossz a liberalizmus bűnös eszméjét segítségül hívva akarja a világot önmagából kifordítani.

Persze emögött a propaganda mögött rögtön felsejlik a megoldás is: a nyugatnak hátat kell fordítani, a kelethez kell visszatérni, ahol a férfi még férfi, a nő pedig nő, és mindenkinek megvan a maga helye a világban. Tovább részletezni ezt a jelenséget felesleges, már mások bőven, és alaposan megtették. Viszont az orosz propaganda térnyerése egy alaposan új szituációt szül: azok akik a nyugati életformát védelmezik apológiára szorulnak. Én nem vagyok főállású médiafogyasztó, tehát lehet hogy nyitott kapukat döngetek, lehet, hogy a nyugat védelmében már előttem mások is eredményesen felszólaltak, de amilyen nyugatot védő érveket eddig hallottam, azok mind elszomorítottak („a demokrácia egy rossz államforma, de nincs nála jobb” WTF???)

A kritikákat komolyan kell venni

A nyugatot igazából 2008-óta ér kritizálni. A 2008-as válság olyan súlyos sebet ejtett a nyugatiság megítélésén, amit véleményem szerint nem lehet csupán elfedni olyan kijelentésekkel, hogy a „kapitalizmusnak a válságok a szerves részei” stb. Amikor a nyugatiságot akarjuk védelmezni, akkor fel kell ismerni hogy bizony a jelenlegi nyugati társadalmi és politikai berendezkedésnek vannak szerkezeti hibái. És sokszor a propaganda ezekre a hibákra rá tud világítani, és ha a szabadság szeretői ezt nem veszik észre, akkor bizony az olyan, mintha párbajban az ellenfélnek felkínálnánk a mellkasunkat, hogy ide szúrjon. Ő szúrni fog, és a találat rosszabb lesz, mint gondolnánk.

A nyugat pillérei

Ahhoz, hogy eredményes válasz szülessen a propaganda kihívására meg kell néznünk, hogy milyen pilléreken nyugszik a jelenlegi nyugati társadalmi és politikai berendezkedés, hívjuk most az egyszerűség kedvéért demokráciának, bár tudom, hogy ez így pontatlan, hisz országonként eltérő, hogy ez hogyan is valósul meg. Szóval milyen pilléreken áll a nyugat? Olyan tartóoszlopokra gondolok, amelyek alátámasztják ezt a sok száz éves épületet, és amelyek közül talán egy vagy több is rossz állapotban van, és ezért az épület megrogyott. Szóval nézzük ezeket a pilléreket (nem vagyok benne biztos, hogy megtalálom az összeset, ha bárki tud olyat, amit kihagytam szóljon)

Individuum

Az individuum kiemelkedése az arctalanságból az európaiság egy olyan alappillére amit a görög filozófia és a kereszténység hosszú évszázadok alatt együtt épített. Az individuum kiemelkedése, és egyáltalán az individuum individuummá válása volt az egyik összetevője annak a folyamatnak, ami európát talán csak egy időre, de a világ közepévé tette. Olyan sajátos építőköve ez az európai létnek, hogy nélküle az életünk elképzelhetetlen lenne, vagy legalábbis olyan lenne, amilyet saját magunknak nagyon nem kívánunk.

Magántulajdon

A magántulajdon tiszteletben tartása, és egyáltalán a jog uralma még azok fölött is, akik uralákodnak szintén egy olyna sajátosság, ami európában vált a kultúra részévé, és a társadalmi érintkezés alapjává. Ami az enyém az az enyém, ami a tiéd az a tiéd, és ez akkor fog változni, ha én neked adom azt ami az enyém (vagy fordítva). A magántulajdon fölött a tulajdonos szabadon rendelkezik. Amióta az ember bonyolultabb társadalmakban él, azóta próbálja védeni a magántulajdont, az első törvények is védték az életet, és a magántulajdont. Ami európát, és ezen belül az angolszász kultúrát kiemeli az a magántulajdon megvédése a hatalmon levőkkel szemben. Mert ha megnézzük a történelmet, csak nagyon kivételes esetekben, és rövid időre fordult elő, hogy a hatalom ne akarta volna kizsákmányolni, erővel elvenni azt, amit megkívánt.

Szabadság

A szabadság talán az első európai érték, ami eszünkbe jut, ha európaiságra gondolunk. Szintén egy nagyon ősi elvről van szó, ami mára mint érték a mindennapjaink része lett. A megvalósulása kérdéses, de mint értéket senki sem vonja kétségbe (aki igen az is általában szabadon hangoztatja, hogy szabadság ellenes).

Szolidaritás

A többi pillértől eltérően a szolidaritás nem más, mint a mindennapjainkban jelen lévő keresztény eszme. Amikor a nehéz sorsú embertársunkhoz segítő szándékkal, részvéttel fordulunk, akkor valami olyasmit csinálunk, ami más kultúrákban nem feltétlenül tartozik hozzá a társadalmi érintkezéshez. A szolidaritás fontosságába most nem is mennék bele, mert a rendelkezésre álló keretből nagyon kilógna

Én ezeket tekintem azoknak az alappilléreknek, amelyekre Európa épületét őseink felhúzták, és amelyen ma is állnia kéne. Valóban ott van-e az az épület, vagy időközben máshova került?

Majdnem kétszáz éve született egy ember, aki úgy gondolta, hogy ezek közül a pillérek közül az egyiket lecseréli. Neki állt hát, hogy lebontsa azt a pillért, ami az van írva, hogy „Magántulajdon”, és új pillért tervezett helyette. Ez a köztulajdon. És azt állította, hogy ha ez lesz az egyik új tartóoszlop, akkor a ház is kényelmesebb lesz, amit rá építünk. Voltak országok, ahol megpróbálták felépíteni az új épületet. A mi országunkban a végére egész kényelmes kis házikot sikerült felhúzni. De mint utóbb kiderült a „köztulajdon” pillér nem kompatibilis a „szabadsággal”, és az „individuumal” sem. Azért építették ezt a pillért, hogy megerősítse a „szolidaritást”, de mint utóbb kiderült, a szolidaritásnak szüksége van szabadságra, és a magántulajdonra, hisz akkor tudok valakivel szoliráis lenni, ha nekem megvan az erőm ahhoz, hogy a szenvedőnek a segítségére legyek. Keresztény terminológiával élve: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok.Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek”. De akkor adhatok enni az éhezőnek és inni a szomjazónak, ha nekem van mit ennem és innom, akkor fogadhatom be az idegent, ha nekem van házam. A szolidaritás erőtlen együttérzés csupán magántulajdon nélkül. És van még egy esszenciális tulajdonsága: az, hogy a szolidaritás önkéntes. Ha „eltulajdonító intézményeket” hozunk létre azért, hogy szolidaritást gyakoroljunk a szegényekkel, akiknek nincs semmijük, akkor nem teszünk mást, mint lebontjuk a Magántulajdon nevű oszlopot. Népiesen szólva lopunk.

Így történt ez keleten, ahol lebontottuk a Magántulajdon nevű oszlopot, és a helyébe a Köztulajdont emeltük. Ami aztán nem bírta el az épületet, és összeomlott. De mi történt Nyugaton?

Megtetszett nekik a mi kis házikónk, és ők is nekiálltak bontani a magántulajdon oszlopát. Nem verték szét teljesen, hanem betömködték a réseket köztulajdonnal, így egy furcsa oszlopot hoztak létre. Ez még nem omlott össze, de problémák vannak vele, rogyadozik. Amikor a keleti propagandával szemben a nyugat mellett állunk ki, akkor tisztában kell lennünk vele, hogy a nyugati társadalmi berendezkedésnek bizony vannak problémái, és ezek nem felszíni gyűrődések csupán, hanem az alapokat érintő gondok. Amikor a nyugatot választjuk, akkor az eredeti négy pillérre kell igent mondanunk. Mert az a ház, amit keleten építettek inkább hasonlít börtönre, mint othonra...

A minap olvastam egy cikket a HVG-n ami annyi tartalmat foglal magában, hogy nem tudok mellette szó nélkül elmenni. Tudom, hogy ez most nem egy társadalom-filozófiai könyv bemutatása, majd lesz az is, de azért nagyon gondolatébresztő. Miután kedves olvasó elolvastad te is ezt a cikket, és alaposan felháborodtál, hogy milyen aljasság az, hogy valaki adócsaló módon csinál valamit, amire úgy látszik azért még igény is van, nos ezek után elmondom én mit olvastam ki ebből az egészből.

1. A Magyar Államot iszonyatosan drága fenntartani. Hogy úgy mondjam ez minden magyar adófizető legdrágább luxuscikke (luxuscikk, mert amúgy feltétlenül nem lenne rá szükségünk, meg amúgy fenntartani sem tudjuk, de megtartjuk, mert a nagyitól örököltük, és már úgy megszoktuk).

2. Ahol az állam nem tud megtelepedni ott a dolgok virágzásnak indulnak. A cikk írója nagyon ügyesen leleplezett egy területet, ahol jelenleg nincs túl sok befolyása a Magyar Államnak, és láss csodát, az emberek ezen a területen tudnak szolgáltatni, tudnak profitot termelni, mindenki boldog. Nem kellett politikai beavatkozás ahhoz, hogy a dolgok beinduljanak, beindították őket az emberek, beindultak a dolgok maguktól. Volt kereslet, megjelent a kínálat is. És majdnem mindenki boldog. Aki nem boldog, az az, akinek ezzel a biznisze veszélyeztetve van, és fél a versenytől. Aztán aki még szintén nem boldog az a Leviatán, aki jelenleg nem tudja, hogyan lehetne ebből a tortából is harapni. De amit látni lehet az ebben az esetben ugyanaz, mint az Uber esetében. Ahol az Állam nincs jelen, ott a dolgok a magyar átlaghoz képest parádésan jobban mennek.

3. Ahhoz, hogy vállalkozhass rengeteg szabályt kell betartanod, és előírásnak kell megfelelned. Ebben az esetben a személyfuvarozást a következő követelményeknek eleget téve lehet végezni (idézet a cikkből):

A cégét be kell jelentenie a Nemzeti Közlekedési Hatóságnál

A cégvezetőnek személyszállítási vizsgát kell tennie

A járművezetőknek is kell személyszállítási vizsga, orvosi alkalmasság, PÁV II-es vizsga, sofőrkártya

A járművet körülbelül olyan szigorúan kell műszaki vizsgáztatni, mint a taxikat, a kisbusznak sárga rendszámot kell kapnia

A kisbuszt évente külön is le kell vizsgáztatni

A sofőrnek be kell tartania a vezetési és pihenőidőkre vonatkozó szigorú szabályokat, például kizárt, hogy egyvégtében 4 és fél, egy nap alatt pedig 9-10 óránál többet vezessen, vagy túl rövid pihenő után forduljon a visszaútra

Nos, ami ebből a cikkből kiolvasható az nem más, minthogy ezek a szabályok (és igaz ez más típusú vállalkozásokra is) két dologra jók. Az egyik, hogy munkát biztosítanak azoknak az állami alkalmazottaknak, akik mondjuk a kocsikat évente vizsgáztatják. Ezen felül busás bevételhez juttatják az államot, mivel azon kívül, hogy a cég nem egy olcsó dolog, minden kötelezően betartandó követelmény, vizsga stb. pénzbe kerül. A másik dolog amire még, jó, hogy kiszorítja a frissen belépőket a piacról. Az Uber esete nagyon elgondolkodtató volt. Volt egy rakás taxis, akik az Uber áraival nem tudtak versenyezni, vagy csak simán az Uberrel nem tudtak lépést tartani. Arra hivatkoztak, hogy nekik mennyi hivatalos előírásnak kell megfelelniük. De pont ekkor bújt ki a szög a zsákból. Hisz ezek a hivatalos előírások nem javították a szolgáltatás színvonalát. Ezek az előírások csak drágábbá tették a szolgáltatást, és kényelmes monopol helyzetet biztosítottak. Ha egy feketén fuvarozó szolgáltatása és egy legális szolgáltatás között annyi a különbség, hogy az egyik olcsóbb mint a másik, akkor alaposan el kell gondolkodni. Ezek a fuvarozók fuvaroznak. Ami azt jelenti, hogy tudják csinálni amit csinálnak, pont olyan színvonalon, mint egy hivatásos. Most persze lehet azzal jönni, hogy ki tudja milyen a sofőr, meg ki tudja milyen a kocsija. Senki. Pont úgy ahogy a hivatásos fuvarozónál sem (aki nem hiszi gondoljon a Germanwings pilótafülkéjében történtekre...)

4. Az utolsó dolog ami eszembe jutott erről a cikkről az csupán annyi, hogy Magyarországon végre el kellene gondolkodni az államunknak egy merőben más struktúráján. Mert ami most van az nem más, mint az állam által történő kizsákmányolás, amit adóztatással érnek el. Ez kizsákmányolás bármilyen szemszögből is nézzük, és az volt a Fidesz kormány előtt, meg az lesz utána is. Ha erről a rendszerről másként kezdünk el gondolkodni, esetleg élhetőbb hely lenne az országunk.

Addig amíg a helyzet nem változik magyar hazafi egy dolgot tehet: ott és annyi adót csal amennyit csak tud! Nem vesz részt az állam működésében, nem lép be a rendszerbe, és hagyja, hogy szépen összeomoljon.

Egyes nemzetek gazdagok, míg más nemzetek szegények

A „Miért buknak el a nemzetek?” egy olyan könyv, amit szintén érdemes a kezünkbe vennünk, még ha minden egyes állításával nem is értünk egyet. Komoly magyarázóerővel bír olyan jelenségekre, amelyekkel mindennap szembesülünk, sőt most, hogy Európa felé a határok nyitva állnak, és honfitársaink jelentékeny része ezen határokon túl keresi a boldogulást, így e jelenségekkel napi szinten szembesül. Miért gazdagabb az egyik ország, mint a másik? Miért vannak a világban olyan hatalmas egyenlőtlenségek? Igen remek könyv ez, amely temérdek történelmi példán keresztül illusztrálja, hogy egy ország miként alakult, milyen intérkedések vezettek ahhoz, hogy olyanná válljon, amilyenné lett. Szóval a történelmi megközelítés kedvelői számára komoly csemege, hisz betekintést nyerhetünk abba, hogy az Amerikai kontinens gyarmatosítása milyen intézményeket teremtett, amelyek aztán miként befolyásolták az így alakult országok jövőjét. Láthatjuk azt is, hogy lett Velence Európa leggazdagabb városállama, és hogyan hanyatlott ez a gazdagság. Szóval komoly könyv ez, amelyből remek tanúlságok vonhatóak le.

Befagdó vagy elnyomó gazdaság

A könyve egyik alapállítása az, hogy egy ország sorsa azon áll vagy bukik, hogy milyen politikai inzézményrendszer alakul ki az országban. Fontos állítás, politikai és gazdasági „pozíció” nem független. Ahol egy kisebb csoport ráteszi a kezét a politikai hatalomra, ott a gazdaság kisajátítása is be fog következni. A könyv egyik kulcsfogalma a befogadó és elnyomó intézményrendszer. A befogadó politikai intézményrendszer ismérve, hogy „előtérbe helyezi a magántulajdon biztonságát, a jogrendszer pártatlanságát és a közszolgáltatások ellátását, így azonos feltételeket teremt, és ilyen feltételek mellett az emberek csere- és szerződéses ügyelteket bonyolíthatnak”. És van még egy komoly feltétele a befogadó intézményrendszernek. Elhetővé kell tennie hogy a piacra bárki szabadon bejuthasson, és az emberek maguk választhassák meg a pályájukat. Ezek azok az inzétményi sajátosságok, amelyek a világ gazdagabb felén jelen vannak, és a szegénység sújtotta régiókból hiányoznak. „Ha egy üzletembernek azzal kell számolnia, hogy munkájának eredményét ellopják, kisajátítják, vagy tevékenységét mindenféle adókkal teljesen ellehetetlenítik, úgy alígha lesz motivációja arra,, hogy dolgozzon, nem is beszélve arról, hogy befektetésbe vagy innovációba fogjon”. Ezek tehát a befogadó intézményrendszer ismérvei, amelyek elengedhetetlen feltételei annak, hogy egy országban a jólét kialakulhasson.

A könyv állítása szerint van egy másik feltétel, a központi államhatalom léte. Ilyen intézmény nélkül nem alakulhat ki semmilyen magántulajdont tiszteletben tartó intézményi struktúra. Ezt jól illusztrálja azza, hogy Afrika történetében bemutatja, hogy amikor Európában már az államiság javában „zajlott”, addig Afrika közepén ilyen inzézmények nem nagyon alakultak ki (ahol meg kialakultak inkább ne alakultak volna). De a politikai központosítás nem minden. Jóléthez és nem elnyomáshoz akkor vezet, ha a már említett befogadó gazdasági struktúra politikai intézményei alakulnak ki. Így mindenki olyan munkát végezhet, amihez tehetsége van, ha van egy jó ötlete alapíthat rá vállalkozást, és esetleg lenyomhatja a konkurenciát, ha jobb nála, így a piacon egy jobb szereplő lesz jelen. Vagy legalábbis ösztönözheti a konkurenciát a fejlődésre. És itt el is jutottunk egy következő kulcsfogalomhoz ami a könyvben szerepel, ez pedig a gazdasági ösztönzők. Fontos fogalom ez, azt jelenti, hogy az épp regnáló politikai struktúra mire sarkallja a polgárokat. A Kongói Királyságban a XVII. században (ha jól emlékszem, nem biztos) az emberek nem ismerték a kereket. Ez mutatja, hogy milyen elmaradottságban éltek, és ennek az okát a könyv abban látta, hogy az elnyomás hihetetlen mértékű volt. A király még európai mércével mérve is jelentékeny hadsereget tartott fenn, amivel adó címén mindent elvett az emberektől. Így senki nem volt arra ösztönözve, hogy olyan dolgokat találjon fel, amivel a munkáját termelékenyebbé tehetné. Minek legyek termelékeny, ha úgyis kirabolnak? Ez nagyon jó negatív példa a politikai rendszerben jelen lévő gazdasági ösztönzők működésére. Ha a rendszer arra ösztönöz, hogy a képességeimet kibontakoztassam, akkor az végső soron jóléthez vezett. És erre úgy képes, hogy létrehozza a szabad gazdaságot, és garantálja a magántulajdon védelmét. Ilyen körülmények között létezhet az, hogy egy országban az emberek vállalkoznak, beruháznak, feltalálnak. Ha ezek a körülmények nincsenek, akkor az lesz, amit a világ szegény részén tapasztalni lehet.

A könyv mindenkinek ajánlott, könnyen érthető, könnyen követhető, és mindenek előtt komoly teória, amivel magyarázatot ad a világ helyzetére. Mindenben igaza van? Dehogy olyan elmélet nincs. Sok igazságot tartalmaz? Feltétlenül, és ennek fényében azokat a folyamatokat, amik ma Magyarországon zajlanak igen károsnak kell ítélnünk.

„Ortega: Tömegek lázadása” 2. rész

Honnan jön ez a tömeg?

Honnan jön ez a tömeg, ami átvesz minden olyan helyet a társadalomban, ahol neki nincs keresnivalója? Hát nem a semmiből. A XIX. században is már megvolt ez a tömeg, akkor keletkezett mégpdig az életet könnyítő technológiai fejlődés eredményekénet. Fejlődött a XIX. században minden, és ezzel az élet jelentése megváltozott. Az azt megelőző szűzadokban az élet függést jelentett. Függést valami nálunk nagyobbtól, mind társadalmi mind kozmikus szinten. Bármekkora úr is volt valaki, akkor is érezte az alávetettséget, azt hogy az élete korlátok között mozog. De a XX. század eleji átlagember számára az élet könnyű, lehetőségekkel teli. Az élet sokkal könnyebb és nagyszerűbb lett, mint a történelemben valaha volt. Éppen ezért elveszítette medrét, a korlátokat ami között mozog, elveszítette kapcsolatát a múlttal. „Az új világ, mely az új embert születésétől fogva körülveszi, semmiféle korlátot nem emel az ember elé, hanem, éppen ellenkezőleg, táplálja a kívánságait, amelyek elvben akár a végtelenségig növekedhetnek.” „Az általános kép, amelyet a világ nyújt, életünk általános képe. Ezért állíthatom annyira nyomatékosan, hogy e világ, melybe a jelenkori tömegek beleszülettek a történelemben egészen új arculatot mutat. Míg korábban az élet az átlagember számára egy csomó nehézség, veszedelem, nélkülözés, sorsvéglet és minden oldalról fenyegető függőség halmaza, az új világ gyakorlatilag határtalan lehetőségek köre, biztonságos, amelyben az ember nem függ senkitől.” És mire hasonlít ez az új világ? Milyen környezetre? Az elkényeztetett ifjú uraság világára, ahol mindenki vigyáz rá, mindenki a kívánságát lesi. Ortega szerint a XX. századi tömegember pszichológiai rajza komoly egyezést mutat az elkényezetett gyerek kórrajzával. Semmi nehézség, semmi kötelesség, csak vágyak, kívánságok. A régebbi élet számára az életet korlátok szegélyezték minden irányból. Ortega korára ezeket a korlátokat felváltották a korlátlan lehetőségek. A nehéz élet korában az embert mindig korlátozta valami ami nála magasabb rendű. A könnyű élet korára viszont az átalgember teljesen úgy jár-kel a világban hogy meg van róla győződve, hogy mindenki egyenlő, senki sem magasabb rendű senkinél. Ez a tömegek lázadásának az alapja. A tömeg életlehetőségei megváltoztak, ezért ő – követve ezeket az eseményeket – kiszámíthatóan és autómatikusan cselekedve elkezd nyomuli a társadalom vezető pozícióiba. És annak, hogy a primitívség vezető pozícióba került Ortega szerint – és ezt igazolák a későbbi események – igen súlyos civilizációs következményei lesznek.

Értékelés és néhány idézet

A Tömegek lázadása egy olyan könyv, amelyet mindenki óvatosan fogjon a kezébe. Nem azért, mert az igazságtartalma csekély lenne. Ellenkezőleg, olyan kellemetlen gondolatok vannak benne, amelyeket ma nagyon nem illdomos kimondani, de az igazsátartalmuk nem feltétlenül kevesebb azért, mert ma nem nem illendők. Ilyen gondolat többek között, hogy a társadalom terészeténél fogva arisztokratikus. Hogy vannak, akik formálnak, és vannak akiket formálnak. Hogy vannak akik kiemelkednek, és vannak azok, akik közül a kiemelkedők kiemelkednek. Hogy az emberek nem egyenlők. Ezek a gondolatok ma nem szalonképesek. Veszélye a könyvnek a nyelvezete. Ugyanis nagyon megkapó, nagyon irodalmi, nem olyan mintha az ember Hegelt vagy Heideggert olvasna. És szerintem politikai írást ilyen olvasmányosan közreadni nagyon nagy vétek. Ugyanakkor mindenképp ajánlott olvasmány, kezdőknek különös képpen, hiszen a kedvet mindenképp meghozza.

És akkor jöjjön néhány idézet:

„Ha valaki figyelemmel kíséri azoknak az országoknak a politikai életét, amelyekben a tömegek hódítása a legelőrehaladottabb – a mediterrán országokban – ,meg kell állapítania, hogy itt még a napi élet is politikai jellegű. A jelenség igen csodálatos. A közhatalom a tömegek egy-egy képviselőjének a kezében van. Ezek annyira hatalmasok, hogy minden oppozíciót széttörtek. Annyira és oly ellentmondás nélkül a közhatalom urai, hogy nehéz volna a történelemben a kormányzás még egy ily hallatlan példájára találni. És kétségtelen, hogy ez a kormányzat, ez a közhatalom, egyik napról a másikra él; nem látszik a jövő ígéretének és nem a jövő világos bejelentése, nem látszik oly kezdetnek, amelynek emelkedő vagy hanyatló fejlődése elképzelhető volna. Tehát: terv és életprogramm híján él. Nem tudja, hogy hová tart, mert hiszen valójában nem is tart sehová, nincs előre meghatározott útja, anticipált röppályája. Amikor igazolni kívánja magát, nem utal semmiben sem a jövőre, hanem ellenkezőleg, a jelenbe zárul és tökéletes egyszerűséggel jelenti ki: „rendkívüli kormányzati mód vagyok, mely a körülményekből adódtam”. Vagyis a jelen szükségéből, nem pedig a jövő kialakítására. Innen van, hogy az ily hatalom szerepe pusztán egy-egy óra nehézségeinek a lebírására szorítkozik; nem megold, hanem elodáz, felhasználva mindazokat az eszközöket, amelyek a rendelkezésére állanak, noha a következő óra mind nagyobb veszélyei éppen így halmozódnak fel. Ilyen mindig a közhatalom, valahányszor azt a tömegek közvetlenül gyakorolják. A tömeg élete tervtelen és a szelek martaléka. Ezért nem épít a tömeg semmit, noha lehetőségei, hatalma szinte végtelen.”

„A szindikalizmus és a fasizmus változataiban először tűnik fel Európában az az embertípus, aki nem keresi az alapelveket, nem törekszik arra, hogy igaza legyen, hanem egyszerűen elszánta magát a- saját felfogásának a kierőszakolására.”

„Az új tömeg jelentkezésében, véleményem szerint, az a leglényegesebb, hogy az átlagember igényt formál a társadalom vezetésére, anélkül, hogy e vezetőszerepre tehetsége volna.”

„Véleményt kíván alkotni, de nem kutat minden véleményalkotás feltételei és előfeltevései után. Ezért „ideái” nem valódi gondolatok, hanem szavakban kifejezett étvágyak, mintegy zenei elbeszélések.”

„Összefoglalás. Az új társadalmi jelenség, melyet itt analizálunk, a következő: az európai történelem, most először, úgy látszik, hogy a tömegembernek, mint ilyennek az intézkedésétől függ. Vagy aktívan kifejezve: a közönséges, azelőtt irányított ember kezdte el kormányozni a világot.”

„A butaság szomorúbb mint a gonoszság. Mert a gonoszság néha szünetel, a butaság soha.”

„Azt mondottuk, hogy valami igen különösnek látszó, de valójában nagyon természetes dolog történt: az átlagember, csak azért, mert a világ és az élet kitárult előtte, a lelkét bezárta. Mármost: azt állítom, hogy az átlag-lelkek e bezárulása jelenti voltaképen a tömegek lázadását, amiben a maga módján, a mai humanitás roppant problémája merül fel.”

„A tömeg tehát ma hatalmasabb, mint bármikor volt, de a hagyománytól elütően, magába zárult, képtelen arra, hogy bárkire vagy bármire felfigyeljen, mert elégnek, tökéletesnek érzi magát,– vagyis minden tanításra alkalmatlan.”

„az író, amikor a tollát kezébeveszi, hogy valamely sokáig melengetett témájáról értekezzék, arra az átlagolvasóra kénytelen gondolni, aki ugyan soha nem foglalkozott a tárggyal, de a művet olvasni fogja, nem azért, hogy valamit tanuljon belőle, hanem ellenkezőleg, hogy bölcsen ítélkezzék felette, ha nem vágna össze a fejében tartott laposságokkal.”

Ortega: A tömegek lázadása

Jól elhanyagoltam ezt a blogot, mentségemre szolgáljon van más projektem is. Most visszatérek az eredeti tervhez, és megpróbálok társadalomfilozófiai, politikafilozófiai könyveket, elméleteket bemutatni, mégpedig olyan formában, hogy az kissé könnyen emészthető legyen a szélesebb közönség számára is. Persze tudom, hogy ez nem mindenkinek a kenyere, de én mágiscsak úgy gondolom, hogy ha már annyian foglalkozunk politikával, akkor kicsit az elvi alapjait is érdemes volna megismerni. A jövőre nézve valószínűleg nem fog itt szerepelni a társadalomelmélet összes eddig megjelent könyvének összefoglalója, és ennek két oka van. Az egyik az, hogy mert valószínűleg nem olvastam mindent (sőt, nagyon nagyon sok mindent nem olvastam). Bár ismereteimet bővítem, amennyire jelenlegi élethelyzetemben lehetséges, de még így is meglehetősen hiányos a könyvtár. A másik ok az hogy egyfajta izlésem nekem is van. Nem biztos, hogy rááldozom az időt arra, ami nekem nem tetszik.

És most ezzel a kis bevezetővel el is jutottunk főszereplőnkhöz. Ki más is lehetne mint Ortega? Igen, szentimentális okok vezettek arra, hogy a Tömegek lázadásával kezdjem ezt a bemutató sorozatot, hisz ez volt az első társadalomfilozófia könyv amit olvastam, nyelvezete, mondanivalója, és bátorsága magával ragadott akkor is és ma is. A könyv majdnem 100 éve jelent meg, reflexióként szolgálva egy olyan társadalmi változás kezdetére, ami az azt követő kort, és így a mi jelenünket is meghatározza. Egy mondatban mi a könyv állítása? A közönséges ember, a tömegember – ez Ortega kategóriája – aki Európa történetében eddig mindig tudta a helyét, most előtérbe lépett, fellázadt, és magának követeli azokat a helyeket, amikből addig ki volt rekesztve. Pontosabban, ha Ortega gondolatait hűen akarjuk követni, akkor nem kirekesztve volt. Ő maga tudta, hogy nem lenne képes arra, hogy vezessen. A XIX. század előtt a tömegember nem nyomult be a társadalom vezető pozícióiba, míg a XX. század elején már minden olyan területet elárasztott, ahol addig nem volt jelen. A tömegember akarja a politikát alakítani, a tömegember ott van a tudományok és a művészet területén is. És ez egy roppant civilizációs válságot eredményez, aminek súlyos következményei lesznek. Ennyi röviden az Ortegai elmélet. Viszont az elmélet kibontásához látnunk kell, hogy ki is az a tömegember.

A tömegember és a kiváló ember

De ki is ez a tömegember, aki a XX. század elejére átvette a hatalmat, és elözönlötte az élet minden területét? Honnan jött? Ortega könyvének jelentős része a tömegember analízésén keresztül mutatja be azokat a társadalmi folyamatokat, amelyek a XX. század elején a politikai történéseket irányították, és amelyek a későbbi események mozgatórugói is lesznek. Tehát lássuk milyen jellemzőkkel bír a tömegember.

A tömegember egy olyan embertípus példánya, aki teljesen átlagos. Nem más mint a többi ember, pusztán a korszellem megtestesülése. A tömegembernek nem kell tömegben lennie ahhoz, hogy tömegember lehessen, viszont ha tömegben van, ott jól érzi magát. Nincs meg a tömegemberben az a törekvés, hogy valami egyediség, valami kiválóság alapján kiemelkedjen az arctalanságból. „Tömeg mindenki, aki akár jó, akár rossz értelemben, még önmaga sem hivatkozik bizonyos sajátos okokra, amikor önmagát értékeli, hanem 'olyan mint a világ', és mégsem szűköl, hanem kitűnően érzi magát olyannak mint a többiek.” A tömegember bemutatását Ortega sajátos módon nem ömagában analizálja, hanem seítségül hívja a kiváló embertípust, hogy mint egy tükröt tartva mutassa meg, hogy milyen is a közösnéges ember valójában. A kiváló ember ugyanis nem hiszi magát felsőbbrendűnek mint mások, hanem saját magától egyszerűen többet követel, mint mástól, még ha nem is tudja azt teljesíteni. „Nemes az „ismert”, akit az egész világ ismer, tehát híres, mert a névtelen tömeg fölé emelkedett és megismertette magát. Egészen szokatlan erőt tételez fel, amely átformálja a köztudomást. Nemes a nagyon erős, vagy kiváló.” Ezzel szemben a tömegember nem irányít. Sem a saját életét, sem a társadalmat, és ezért hatalmas probléma, hogy a tömeg átveszi a vezető szerepet. A tömegember nem azért tömeg, mert sokan vannak, hanem mert képtelen a válozásra, hogy alakítsa önmagát, csak van mint egy darab kő, amit ide, vagy oda tesznek. A nemes élet, vagy kiváló élet önmagát alakító jellegzetességéből, és erejéből következik, hogy a társadalom szerkezete alapvetően arisztokratikus. Mert vannak kiemelkedők, akik különböznek. Akik ha csoportot alkotnak, akkor az bennük a közös, hogy nem egyformák. És a társadalom vezetése, a tudományok művelése megkíván bizonyos személyiségjegyeket, a kiválóság jegyeit, hogy az ezekkel járó roppant feladatokat el lehessen látni. Fontos megjegyezni, hogy Ortega amikor a nemes és közönséges embert szembeállítja egymással, akkor azt nem felelteti meg a már létező társadalmi osztályokkal. Egy munkásban is lakozhat éppúgy nemes lélek, mint ahogy közönséges lélek egy nemesben. Sőt ki is tér az európai örökletes nemesség roppant anomáliájára. Arra, hogy a nemesi cím, a jog, hogy valakit arisztokrának tekintsenek, az valamiféle roppant kiválóság révén lett megszerezve. De amit az ős megszerzett, az az utódnak már csak az ölébe hullt. Ezért üresedett ki a nemesség, annyira, hogy afrancia nemességben már csak annyi volt a nemes, hogy méltósággal tudták a guillotine alá hajtani a fejüket. De a nemesség elsatnyulása nem változtat azon a tényen, hogy „az emberi társadalom mindenkor, akarva-akaratlanul arisztokratikus, arisztokratikus egészen addig, amíg ebben az arisztokratizmusában meg nem fogyatkozik”. A tömegember mindaz, ami a nemeslelkű nem. De hogy jobban megértsük a XX. század elején élet tömegember ortegai interpretációját kissé meg kell néznünk, hogy honnan jött ez az új, mindent elárasztó embertípus.

Folyt. Köv.

Történt egyszer, hogy a bölcs fölment a hegyre, de a tömeg követte, és kérte, hogy tanítson még. Erre a bölcs mondott három példabeszédet.

„Történt egyszer, hogy egy közgazdaságtan professzor azzal dicsekedett, hogy ő még nem buktatott meg senkit, viszont sajnos egyszer egy egész osztályt ki kellett vágnia. Az osztályban ugyanis a diákok nagyon lelkesedtek az „Obama care” szociális program iránt. Szerintük a program sikeres lesz, elsöpri a társadalmi különbségeke, mindenki egyenlőnek fogja magát érezni, és ez meg fogja oldani a problémákat. Erre a professszor azt ajánlotta, hogy jó, akkor próbáljuk ki élesben. Az osztályban a dolgozatok eredményeiből átlagot számítunk, és mindenki azt a jegyet fogja kapni.

Az első teszt után mindenki 4-est kapott. Így azok akik tudtak, mert sokat tanultak, reklamáltak, viszont aki kevesebbet tanult az meg örült az osztályzatnak.

A második teszt alkalmával a hallgatók akik az első esetben keveset tanultak, még kevesebbet tanultak, és akik először sokat tanultak, úgy gondolták hogy akkor ők minek igyekezzenek és Ők is kevesebbet tanultak. Így a második teszt eredménye csak egy elégséges 2-es lett.

A harmadik teszt után mindenki elégedetlen volt, mert mindenki kevesebbet tanult és mindegyik a másikakat okolta az alacsony eredményekért. Tehát senki nem volt megelégedve és mindenki megbukott.

Ekkor a professzor azt mondta nekik, hogy a szocializmus ugyan ilyen módon alapszik és azért fog az is megbukni. Mert ha a jutalom elég nagy, a szorgalom is nagyobb, hogy valaki sikeres legyen. De ha egy kormány elveszi a jutalmat az igyekvőktől, hogy a lusta is jól járjon, senki nem fogja törni magát, ha Ő azért kevesebbet kap.”

Erre a tömeg zúgolódni kezdett, mondván, hogy a minden ember egyenlő, és senki nem érdemel többet mint a másik. Erre a bölcs mester mondott még egy példabeszédet.

„Öt ember minden este lemegy a kocsmába, és mindig 100 euró értékben fogyasztanak. Viszont minden este közösen fizetnek az alapján, hogy mekkora vagyonnal rendelkeznek. Az öt emberből kettő szegény, ők azt mondják: mi szegények vagyunk mi nem tuduk semmit beadni a közösbe. A harmadik már kissé gazdagabb, ő 20 euróval száll be a költségekbe. A negyedik harminc eurót fizet, míg az ötödik, a leggazdagabb 50 euróval pótolja ki a hiányt. Így megy ez minden este. Mígnem egy nap a kocsmáros azt mondja, hogy eddig ti vagytok a legjobb vendégeim, ezért mindenkinek visszaadok 20%-ot abból amit fizetett. Az első két ember nem fizetett semmit, ezért nem is kapnak vissza egy centet sem. A harmadik visszakap 4 eurót, a negyedik 6 eurót, és az ötödik 10-et. Erre az első két ember egyből fölháborodott: mi szegények vagyunk nekünk nincs semmink, ők tele vannak pénzzel, és még többet kapnak. A harmadik és negyedik is méltatlankodott: mi dolgozunk és fizetünk és mégis kevesebbet kapunk, mint az, aki már amúgy is gazdag. Szó szót követ és az első négy fogyasztó megveri az ötödiket, aki a leggazdagabb. Elég csúnyán helybenhagyják, meg már amúgy is elege volt a társaságból, így a következő este nem ment velük inni. Mikor a többiek a gazdag nélkül ittak, és az este végén megkapták a számlát, akkor döbbentek rá, hogy bár aznap csak négyen ittak nem öten, a leggazdagabb nélkül együtt sincs annyi pénzük, hogy ki tudják azt fizetni.”

A tömeg még mindig zúgolódott, erre a bölcs mondott egy harmadik példabeszédet.

„Volt négy gazda akiknek mind volt egy-egy kicsinyke kis legelője, és ezek a legelők határosak voltak egymással. Azt mondta erre az egyik gazda a többeknek: Nem jó ez így fiúk, túl kicsi mindegyikünk földje, és az állataink előbb legelik le, minthogy a fű kinőhetne rajta újra. Nyissuk egybe a földeket, legyenek a földjeink közösek. Akkor sokkal nagyobb lesz a föld és lesz ideje a fűnek kinőni. Az állataink jóllaknak, mi is jol élünk majd, és minden problémánk megoldódik. A többieknek tetszett az ötlet, így egybenyitották a földeket, lett egy nagy legelőjük. A gazdáknak tetszett, hogy milyen nagy most a mező, sokkal nagyobb mint az a zsebkendőnyi terület, amin eddig éheztek az állataik. Ki is hajtották őket a mezőre. Igen ám de azt látta mindegyik, hogy a mező ugyan nagyobb lett, de azon a szomszéd állatai is legelnek. Ezért mind a négyen úgy hajtották ki az állataikat, hogy nem törődtek azzal, ha azok túllegelik a mezőt. Mindenki úgy legeltette az állatokat, hogy 'nehogy már a szomszéd marhájának több jusson mint az enyémnek'. Ezért az állatok mindent lezabáltak, a földet széttaposták, és mező terméketlen lett.”

Aztán ismét mgeszólalt a mester: Így van ez a mi életünkben is. Ha nagy rendszereket építünk, és mindent kollektivizálunk, annak bukás, és elszegényedés a vége. Majd miután a mester befejezet amit mondott a tömeg kérdéssel fordult hozzá: Mester értjük amit mondasz, de mi szegények vagyunk. Ha teszünk mindent közössé, akkor a gazdagok csak még gazdagabbak lesznek, míg mi még szegényebbek. Erre azt mondta a bölcs mester: Kérjétek meg a gazdagokat, hogy tanítsanak titeket, segítsenek nektek, hogy a ti erőtökből ti is gazdagok lehessetek.

A jó konzervatív 2: Piac és verseny, „konzervatív értékek”

Hogy áll a jó konzervatív a szabad piachoz és a versenyhez? Erős baloldali hagyományokkal rendelkező országban a piaci versenytől nem feltétlenül ébrednek pozitív érzelmei az embernek. És én magam nem is szeretem a verseny kifejezést. Mert a versenyről valami olyasmi jut az ember eszébe, mint egy futóverseny, ahol elindulnak sokan, a leggyorsabb érmet kap, meg az a kettő aki közvetlenül utána fut be, a többiekre meg már a kutya sem emlékszik. Sokan a piaci versenyre is úgy gondolnak, mint ami hasonló eredménnyel jár. Kevesen nyernek (leginkább azért, mert a pozíciójuk, meglévő tőkéjük miatt előnyben vannak), és sokan pedig veszítenek. Ezért például a versenyt szabályozni kell. Nos, hogy lássuk miért jó a szabad piac nézzük meg milyen az, amikor egy országban, vagy csak egy bizonyos üzletágban nincs piaci verseny.

Ha a piaci verseny hiányzik valahonnan, akkor ott egy termék előállításának, vagy egy szolgáltatás adásának a jogát egy bizonyos szűk kör birtokolja. Empírikus példák százaiból tudjuk, hogy ilyen esetekben a monopóliummal bírás a minőség drasztikus romlásával jár. Mert az ember gyarló, és ha valaminek a szolgáltatására vagy előállítására, amire az embereknek szüksége van csak neki van joga, akkor miért törekedne? Mire kelle törekednie? Ilyenkor a monopólium birtokosának csak egyetlen dolga van, hogy a monopóliumát fenntartsa, és ezt csak hatalommal tudja. Vagy simán csak elvágja a torkát az új belépőnek, vagy a hatalomgyakorlás cizelláltabb útjaival, szabályozással, meg némi hazudozással zár ki mindenki mást az ő által birtokolt piacról. Nem kell messzire menni, nemrég a budapestiek teljesen élesben is megtapasztalhatták, hogy is megy ez a gyakorlatban. És mi történik piaci verseny esetén? Az első dolog, hogy akik eddig monopol helyzetben voltak, azok kegyetlenül elvéreznek piaci körülmények között, és le is szűrik a tanulságot, hogy a piac gonosz és kegyetlen. De mi a helyzet egy olyan környezetben, ahol a piac nincs korlátozva, ahol a piaci verseny, az elvárásoknak való megfelelés nem mint derült égből a villámcsapás éri a régi ellustult szereplőket? Ott is farkastörvények uralkodnak? Ott is a legjobb érvényesül csak és kizárólag, a többik meg mehetnek a levesbe? Alígha. Ugyanis a piaci verseny lényege, nem az, hogy legyőzd a másik résztvevőt, hanem hogy jobb legyél. Fejlődj, tanulj, jobb legyél saját magadnál. A másik résztvevő jelenléte a piacon ebből a szempontből szinte mellékes, ha az ember nem lenne eredendően gyarló, akkor a dolog a másik résztvevő nélkül is működne. A piacon levő többi résztvevő egyfajta visszajelzés, egyfajta kontroll. Mindenki aki piaci körülmények között túlélt azért volt rá képes, mert jobbat akart csinálni annál amit eddig alkotott. A piac maga a valóság, ahol kiderül, hogy mi mennyit ér, mi működik és mi nem. A piac szabadságába való beleszólás pedig nem más mint pozíciók védése, erőszakos megmentése annak ami nem működőképes.

Ebből is látszik, hogy hatalom és piac viszonya fordítottan arányos. A hatalom alkalmazásával rövid távú eredményeket könnyű elérni. Viszont hosszú távú eredményei a hatalmi kontrolnak siralmasok és történelmi példákból ismert elszegényedéshez vezetnek. A piaci szabadság nem hozza el a kánaánt mindenkinek, csak annak aki megdolgozik érte, míg a piacon való élősködés, a szabadságba való kontár belenyúlás nemhogy nem vezet el az ígéret földjére, de még azt is kisemmizi, aki keményen hajtana.

A jó konzervatív nem áltatja magát és a társadalmat olyan utópisztikus ígéretekkel, amelyek mindenki varázslatos boldogulását ígérik. Mert mi a piac? Maga a valóság. Ahol a dolgok megmérettetnek. Aki a piacon érvényesül az igazodik a valósághoz, felismeri azt, ami van. A piac korlátozása, szabályokkal való teletűzdelése nem más, mint a valóság manipulálása valamiféle ideológia mentén. Egy idejig még működhet, csak a valóságnak van egy olyan kellemetlen szokása, hogy nem lehet sokáig a szőnyeg alá söpörni.

A jó konzervatív és a „konzervatív értékek”

Konzervatív alatt szokás olyan embereket érteni, akik az úgynevezett „konzervatív értékek” mellett állnak ki. Ezzel találkozhat az ember, ha mondjuk meghallgat egy Ákos interjút. Ellenben ha az ember igazi konzervatív szerzőt olvas, akkor ott a fő hangsúly nem a kereszténységen, meg a három gyereken van, meg azon, hogy a nő teljesítse be a női princípiumot. Sokkal inkább a hangsúly a hatalomgyakorlás módjairól szól, adózásról, filozófiájuk inkább a közgazdaságtani irányba húz. Hogy is van ez?

A képlet egyszerű összefoglalása annyi, hogy a konzervatív tudja, hogy társadalom és politka nem ugyanaz. A jó konzervatív pontosan tisztában van vele, hogy a társadalmi értékek a társadalomra tartoznak, a társadalom szervezze meg a saját életét, míg a politika ügyeljen a törvények és a rend betartásán. Legyenek társadalmi szervezetek, egyesületek, stb, akik törődnek a szegényekkel, segítik a családokat, kutatják az élet értelmét, és legyen mellettük az állam, ami egy dolgot biztosan ne akarjon: ezek közül a társadalmi értékek közül bármelyiket is kötelező erővel mindenki normájává emelni. Mert ebben a pillanatban nem lesz más, mint a legjobb szándéktól vezérelt totalitárius állam. A jó konzervatív tudja, hogy a hatalom nem arra való, hogy azzal az ideológiánkat bárki másra erőltessük. A konzervatív politikafilozófia ezért elsősorban társadalompárti, és filozófiájának kozéppontjában a hatalom korlátozása áll, és annak tudata, hogy állam és társadalom nem ugyanaz.

Ma szerintem sokkal többen vallják magukat konzervatívnak, mint ahányan tudják, hogy mit is jelent valójában. Az átlag ember elképzeléseiben a konzervatív valami olyasmi, akinek van családja, három gyereke, rendesen fizet adót, normális állása van, és ha valami megtöri a napi rutinját, akkor az már kész katasztrófa. Mondanom sem kell nem ezek a konzervatív fő ismérvei.

Nem fogok tudni átfogó képet adni a konzervatív társadalomfilozófia alakulásáról, és minden szerzőjéről, ezért most csak röviden szeretném bemutatni azokat jellemzőket, amikkel a konzervatív iskola bír.

A konzervatívizmus reakcióként jelent meg a politikai gondolkodás történetében. Amire a reakció született az a XVIII. században divatos politikai racionalizmus volt, amely aztán meg is mutatta, hogy mint elmélet nem állja ki a gyakorlat próbáját. A politikai racionalizmus, vagy szerződés-elméleten alapuló társadalomfilozófia állítása úgy foglalható össze, hogy a társadalom nem más, mint egyének szerződésen alapuló közössége, és mivel ezzel a szerződéssel baj van, ezért az újra kell írni. Töröljünk el mindent, és építsünk fel egy szép új világot, ami aztán sokkal szebb, jobb, és igazságosabb lesz mint az előző. Ennek a gondolatnak a szellemében csinálták a francia forradalmat is. A konzervativizmus ezzel a gondolattal száll szembe, mégpedig – szerintem – nagyon helyesen. Ugyanis nem lehet értelmezni az embert a társadalmon kívül. A társadalomban-lét nem egy olyan adottsága az embernek ami külsőleg adódik hozzá, hanem olyas valami ami az embert emberré teszi. Ezért minden olyan törekvés, ami a társadalmat egy csapásra akarja átszabni kudarcra van ítélve.

Ha a politikai elméletekről lehámozzuk a felszínt véleményem szerint a leges legmélyükben nem találunk mást mint szándékokat, bűnöket, és erényeket (igen kicsit keresztényi a megfogalmazás). A konzervativizmus erénye szerintem az alázat. Ugyanis a konzervatív tudja, hogy nem tud semmit. Tisztában van vele, hogy ha megszerzi a hatalmat, akkor azt eszközként használva nem tudja jobbá tenni a világot, csak sivárrá. A konzervatív tudja, hogy ha teszünk valamit, akkor vannak szándékolt tetteink, és velük kézen fogva jönnek a nem-szándékolt tetteink. Mert ilyen az élet és kész. Oidipusz megölte azt a gazembert aki az útját állta, és elvette a királynét. Legalább is ez volt a szándékolt tette. A nem-szándékolt pedig, hogy megölte az apját, és elvette az anyját. A jó konzervatív tudja, hogy az élet ilyen. Ezért viszolyog, mit viszolyog egyenesen undorodik a társadalom-mérnökösködéstől. Tudja, hogy legyen a legjobb szándékú is az elképzelés, ami alapján át akarjuk formálni a világot, a változtatásnak ki kell állnia gyakorlat próbáját. A konzervativizmus gyakorlati. Vagyis nem tudja megmondani hogy mi lesz, hanem azt mondja, hogy nézzük meg a gyakorlatban, hogy ebből mi lesz. És azt kell, hogy mondjam a történelem a konzervativizmust igazolta, mert eddig minden elmélet, ami megomondta, hogy mi lesz, az kudarcot vallott.

A jó konzervatív a hagyományokra és egyáltalán a múltra úgy tekint, mint amit tisztelni kell. Ez nem azt jelenti, hogy a múltunk rabjának kell lennünk. Még csak azt sem, hogy minden változás ördögtől való. Ez pusztán azt annyit jelent, hogy a konzervatív felismeri, hogy minden ami vagyok, minden amit tudok, az hosszú munka eredménye, generációkon átívelő folyamatnak köszönhető. Ha ezt a folyamatot elvágjuk, akkor abból előre jutás nem lesz. A konzervatív nem mondja azt, hogy ez így jó, ahogy van, ne változtassunk rajta. Csak azt mondja, hogy ha elhisszük, hogy a múlt eltörlésével egy szebb jövő felé haladunk, akkor annak csalódás lesz a vége.

Konzervatív és a társadalom

A jó konzervatív tisztában van a fogalmakkal, amik nálunk így az utóbbi pár évben (úgy nagyjából 70 de lehet kicsit több) picit összekeveredtek. A konzervatív tudja azt amit a szocialista nem, hogy állam és társadalom nem ugyanaz. Hogy az állam nem az egy országban élők közössége, hanem valami más.

A társadalom lényege a szabályozatlanság, a táradalom léte organikus. A társadalomban találkozások jönnek létre, emberek csoportokat alkotnak érdeklődési körök mentén, értékrendek, személyes szimpátiák mentén. A társadalomban az egyik fő találkozási pont a piac, megmutatja, hogy minek mi az értéke, minek mi a helye. A társadalom egyik fő jellemzője a közvetlenség. A résztvevők közvetlen kapcsolódása egymáshoz. Miféle kapcsolódás? Az embernek szükségletei vannak, és szükségleteket elégít ki. Tudja, hogy mire képes, a piac megmutatja hogy az mit ér. Sokszor gondoljuk a piacra, hogy kegyetlen, és igazságtalan, lehet hogy az is. Mert miért keres mondjuk egy focista (aki jobbára egy idióta, ezt mindig meg szokták jegyezni) jóval többet, mint egy orvos (általában ezt nem az orvosok szokták mondani)? És a helyes válasz erre az, hogy mert a sok idióta kifizet 70 fontot azért, hogy lásson egy focimeccset. A piac maga a valóság terepe, ami sokszor kegyetlen, és egyenlőtlenségeket szül. De akkor is maga a valóság. Ezért szeretni a konzervatív a piacot, és nem azért mert ő a nyertesek közé tartozik. A társadalom nem csak a gazdasági tevékenységnek a terepe, hanem az egymás segítéséé is. Az emberben, de nem csak az emberben, más élőlényekben is benne van az a természetes ösztön, hogy segítsünk a társainkon. Mert tudjuk, hogy bárki kerülhet bajba, mi is. Egy közösségekből álló társadalomban az ember számíthat a közösség tagjainak a segítségére, ahogy az ö segítségére is számíthatnak.

És akkor mi az állam? Azt hiszem Scruton foglmazta meg elég ügyesen a társadalom és az állam kapcsolatát. A társadalom és az állam olyan viszonyban van, mint a futbaljátékosok és a bíró. A focisták játsszák a focit, a bíró pedig figyel arra, hogy a játékot szabálysan játsszak. Ha a bíró beavatkozik, mert mondjuk a verseny túl egyenlőtlen, akkor az eredmény egyenlőbb lesz ugyan, csak oda a játék. A konzervatívizmus szerint az államnak nem feladata, hogy bármit is megoldjon. Az a feladata, hogy biztosítsa azt a környezetet, ahol a törvényes rend uralkodik. Az állam nem való egyébre, minthogy őrködjön a társadalom felett, hogy ott a játékot szabályosan játsszák.

Ez az, amit a hagyományos baloldal rosszul mér fel. Marx óta a baloldali gondolat gyökere nem más, minthogy az állam erejét kihasználva hozzunk egyenlőséget az egyenlőtlenségbe, vegyük el a gazdagoktól az extraprofitot és adjuk oda a szegényeknek, és mindezt az állam tegye meg. Ez a baloldali gondolkodás fő ismérve. És ebből a szemszögből nézve két következtetést vonhatnuk le. Az egyik, hogy ma Magyarországon szinte minden parlamenti párt baloldali (na jó, nem csak szinte), és az, hogy a baloldaliság, a baloldali gondolat a felelős a fokozott elszegényedésért, és lecsússzásért, ami már nagyon régóta tart. Én elismerem a jó szándékot, csak a vele kikövezett út most épp a pokolba visz. Mert az állami szabályozással létrehozott mesterséges jólét mögött az sejlik fel, hogy a kitalálóinak a horizontja csak addig terjed, hogy micsoda szegénység és egyenlőtlenség van, de az már túl van a látókörön, hogy mi az oka a gazdagságnak, és a szegénységnek. Az már az észlelési tartományon kívül esik, hogy mi az oka az egyenlőtlenségnek. Egy hithű baloldali azt mondja, hogy igazságos elvenni a gazdagoktól, azért hogy adjunk a szegényeknek is, mert csak azt látja, hogy a gazdagnak több van, míg a szegénynek kevés. De azt valószínűleg nem látja, hogy miféle teljesítmény van amögött, hogy a gazdagnak több legyen mint a szegénynek. A jó konzervatív tudja, hogy az emberek természetszerőleg nem egyenlőek egymással. Vannak okosabbak és kevésbé okosabbak, erősebbek és kevésbé erősebbek, szorgalmasak és kevésbé szorgalmasak. Ilyen természetes egyenlőtlenségbe mesterséges egyenlőséget hozni olyan, mintha egy futóversenyen egy súlylökő alkatú versenyző is indulna, majd mivel esélye sincs a sprinterekkel szemben, ezért a bírókhoz könyörögne, hogy előnyöket biztosítsanak neki. Az emberek közötti természetes egyenlőtlenség az elért eredményeken is lemérhető.

A konzervatív írtózik az állami beavatkozástól. És attól is, hogy az államot összekeverik a közösséggel, a társadalommal. Ez egy alapvető baloldali tévedés, hogy a „tenni a közösségért” és az „adót fizetni” közé egyenlőségjelet tesznek. Holott a kettő köszönö viszonyban sincs egymással, hisz az állam nem közösség, pusztán egy nagy intézményrendszer, ami elvesz és osztogat. A társadalom ezzel szemben belső élettel rendelkezik, a benne élő egyének szabad kapcsolatokat alakítanak ki egymással. Mindebből következik, hogy állam és társadalom fordítottan arányos, minél nagyobb az állam, annál kisebb a társadalom (ennek a végpontján van a totalitárius állam, ahol már nincsenek közvetlen kapcsolatok, hanem mindenki az állam része, egy pici fogaskerék a gépezetben).

A fentiekből jól látszik, hogy a konzervatív társadalom párti. Azért mert a társadalom az ember természetes közege. A túlzott állam pedig csak romlást és pusztulást hozhat.

Mindez, amit itt pár bejegyzésben, a magam suta módján leírtam abban a gondolatban foglalható össze, hogy valódi, az országot megrengető változáshoz nem a parlamenten keresztül vezet az út, hanem a jelenelegi magyar társadalmi berendezkedésben az önkormányzat az a szint, ami egy "konzervatív fordulatnak" a terepe lehetne. 

A konzervativizmus bástyája mindig is a független középosztálybeli polgár volt, aki az államra nem úgy gondol, mint a jótevőre, mint aki segít otthont teremteni, mint aki megvéd, vagy mint aki megmondja, hogy mit csináljak. Aki független az nem szorul anyagilag az államra. Aki független annak a termékeit, írásait, munkáit, stb akkor is megveszik ha idióta a miniszterelnük és akkor is ha egy géniusz. Az államtól anyagilag független polgárt nem lehet ígéretekkel megvezetni, mert neki nincs arra szüksége, hogy az állam segítsen. Ha a demokráciát ők alkotnák, akkor a mai parlamenti pártok mind egytől-egyig a parlamentbe jutásért kűzdenének. De a demokráciát nem ők alkotják. A demokráciát olyanok alkotják, akiknél a munkahely elvesztése élet és halál kérdése, olyanok, akik magánszférában nem dolgoztak még, olyanok akik már nem dolgoznak, és állami döntéstől függ, hogy mennyi lesz a nyugdíjjuk. Olyanok, akik állami állásokban vannak. Ha ilyen környezetben valaki azzal kampányol, hogy legyen kissebb az állam, akkor az rosszabb mintha a pedofília legalizálásáért kűzdene. A konzervatív polgárnak először meg kell jelennie ahhoz, hogy sikerre is vigyen egy pártot. Mert amíg nincs független polgár, addig a konzervativizmus nem más mint amit a kormánypárt képvisel. "Vulgár-konzervativizmus" ami ősi értékeket lebegtet, és közben államosít.

Önkormányzati szinten lenne még esély arra, hogy a lakosságból közösség kovácsolódjon, és esetleg sikeres emberek kerüljenek ki ebből a közösségből. Akik tudnák, hogy a sikerüket maguknak és a közösségnek köszönhetik, de az államnak semmiképp. Ezek az emberek tudnák, hogy az államtól jóformán csak visszahúzásra meg szivatásra számíthatnak. Az én szilárd véleményem szerint ez a kulcsa a változásnak. Mert ha az a cél, hogy a parlamentbe jutással majd valami változást fog bárki is elérni, annak bizony csalódás és elkurvulás lesz a vége. Szóval lehet, hogy amit most itt pár bejegyzésen keresztül leírtam az nem állja meg a helyét, de a mögötte levő elv szerintem igen. Az elv pedig az, hogy a változáshoz vezető út az egyéni sikreken keresztül vezet, ilyen egyéni sikerekhez pedig társadalomszervezéssel lehet eljutni, annak intézménye pedig az önkormányzat. Enélkül egy párrt csak újabb LMP lenne.  Ott van a parlamentben, de csak azért, hogy a helyükön ne fideszesek üljenek.

Van még egy lépés, amit még meg kell tenni. Tegyük fel, hogy az állami magatartás a közeljövőben nem fog változni. Igen, ez a feltevés talán nem légből kapott, jómagam elég kevés esélyét látom annak, hogy hírtelen a Magyar Állam egy szabadság szerető, nem kizsákmányló, és barátságos intézménnyé váljon.

Ahhoz hogy ez a lépés megléphető legyen a helyi közösségben már kell hogy olyan emberek legyenek akik sikeresek, segítséggel ugyan, de a maguk erejéből. Én személy szerint egy kb. 4000 fős településen mindenkit, kivétel nélkül mindenkit abba az irányba terelnék, hogy vállalkozzon. Először is azért, mert ha jól csinálja, akkor jobban boldogulhat vele, mintha elmegy melózni valami remek gyárba szallag mellé. Másodszor is, mert aki vállalkozó az szembesül olyan dolgokkal amik a felnőtt élet velejárói. Felelősség, kockázat, kemény munka, és ha jól csináltam, akkor siker. Míg a „reggel felkelek elmegyek melóba, biztos a fizum, nem is kell megszakadnom” életforma remek Homer Simpsonokat termel, akiken jól lehet röhögni, ugyanakkor ők bizony négy évente el is mennek szavazni...

A vállalkozók azzal szembesülnének elég hamar, hogy az állam minden fillérjüket akarja. Vagy ha nem is mindet, de nagyon sokat. Jó ezzel mondjuk a bérből és fizetésből élők is szembesülnek. Ha van egy erős helyi társadalom, akkor a következő lépésnek annak kell lennie, hogy a közösség megtagadja az adó befizetését. Egyszerűen bejelentik, hogy megtagadják az adózást. Se ÁFA, se semmi. Miért? Mert piszkosul fel vannak háborodva azon, hogy a marha nehezen megkeresett pénzüket, az állam hogyan kezeli. Azért, mert ők nem lesznek az állam rabszolgái.

És itt azt hiszem be is fejezem, hisz innentől az események leírása már csak fanátziálgatás (eddig is az volt). De milyen szép is lenne...

PS. Nem indulatból bloggolok, átolvasom amit írok kicsit átszerkesztem (tudom nem látszik, ez van), meg néha át is gondolom. Amit itt az adózás közösségi megtagadásáról írok azt teljes mértékig vállalom, és jó ötletnek tartom. Mindazonáltal tisztában vagyok vele, hogy ezzel kivívom mindenki ellenszenvét, aki hisz az államban (első lépésben mondjuk a kettősmércén bloggolók fognak ekézni). Az adó fizetés megtagadása egy fontos lépés abba az irányba, hogy az életünk megoldását kivegyük az állam kezéből, és kisebb rendszerek, kisebb közösségekre ruházzuk. Mert az állami rendszerek nem működnek, és ezt fel kéne ismerni. Nem csak nálunk nem működnek, nyugaton se. Ja hogy nyugaton működnek? Persze, hisz importált munkaerővel mesterségesen fenntarthatóvá teszik, mint ahogy mi is azzá tesszük hitelekkel, és egyéb más furmányos módon, ami a jelen problémáját a jövőbe tolja át. Igen, az adófizetés megtagadása (nem az elsunnyogás, hanem a karakán megtagadása), kellene hogy az első lépése legyen egy olyan folyamatnak, amiben egy ilyen szörnyű intézményt mint a mindent köztulajdonba vonó állam lebontsunk. De ez, véleményem szerint, csak úgy lehetséges, hogy a helyi közösségek valódi közösséggé válnak, és ők indítják el a folyamatot.